Elolvasásra ajánljuk

Bódás János: Ki van jelölve a helyed

Füle Lajos: Valakiért

Reményik Sándor: Akarom

Reményik Sándor: Szeretnék példát venni...

Siklós József: Elveszett és megtalált élet

Túróczy Zoltán: Tanács

Oscar Wilde: A Boldog Herceg

Anton Pavlovics Csehov: A pöszmétebokor

Cseri Kálmán: Az irgalmas szem

Bódás János: Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh’se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, miben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

A lap tetejére »

Füle Lajos: Valakiért

Valakiért
valamit meg kell tenni.

Először – púp a háton,
majd háborító kötelesség,
végül nehéz zsák,
mit görnyedezve kell cipelni
valahová, s akkor derül ki
csak róla, hogy telve arannyal,
mikor elvittük már s letettük.

Útonlevők, mi
megértjük-e még idejében,
hogy életünkből az marad meg,
mit másokért tettünk?!

A lap tetejére »

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

  A végtelen falban legyek egy tégla,
  Lépcső, min felhalad valaki más,
  Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
  Ám a kalász nem az ő érdeme.
  Legyek a szél, mely hordja a magot,
  De szirmát ki nem bontja a virágnak,
  S az emberek, mikor a mezőn járnak,
  A virágban hadd gyönyörködjenek.
  Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
  Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
  A kéz legyek, mely váltig simogat,
  Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
  Legyek a fáradt pillákon az álom.
  Legyek a délibáb, mely megjelen
  És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
  Legyek a délibáb a rónaságon
  Legyek a vén föld fekete szívéből
  Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
  Legyek a drót, min üzenet megy végig
  És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
  Sok lélek alatt legyek a tutaj,
  Egyszerű, durván összerótt ladik,
  Mit tengerbe visznek mély folyók.

  Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
  Míg le nem teszi a művész a vonót.

A lap tetejére »

Reményik Sándor: Szeretnék példát venni...

Szeretnék példát venni Tőle,
  Aki virágot ültet a mezőre
  S elrejti arcát a virág mögé.

  Szeretnék példát venni Tőle,
  Aki viharban száll a hegytetőre
  És rejti arcát fergeteg-palást.

  Szeretnék példát venni Tőle,
  Ki a nevét írja minden fára, kőre,
  De arcát nem látta még senkisem.

  Szeretnék példát venni Tőle,
  Akinek soha sincsen pihenője,
  S munkája mégis olyan zajtalan.

  Aki, mikor a csend susogni kezd,
  S hulló fenyőtoboz ver síri neszt,
  E tompa, síri nesz mögött is van.

  Akinek nem kell sok-sok buja szín,
  Hogy alkosson – és teremtményein
  Megmutassa végtelen hatalmát.

  Kinek a gyér havasi fű, az árva,
  S a kopár-kemény bazaltszirt is drága
  S tán drágább, mint a forró trópusok.

  Szeretnék példát venni Tőle.

 A lap tetejére »

Siklós József: Elveszett és megtalált élet

Ki megtalálja életét a pénzben,
  megtalálja életét a borban,
  megtalálja életét a kéjben,
  pöffeszkedő gőgös hatalomban -
  kinek a színes képernyő az élet,
  száguldás száz ismeretlen tájon,
  meszes csigahéj-önzésbe búvik,
  hogy másnak baja néki sose fájjon,
  s magának markol jól összezárt ökle:

  bizony mondom: mindent elveszít örökre!

Oscar Wilde: A Boldog Herceg

A mű eredeti címe: The Happy Prince
  Fordította: Lengyel Balázs

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől
talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s
hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
Nemhiába csodálta mindenki.
- Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi
tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs
annyi haszna - tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle
a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
- Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia
nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. - A Boldog Hercegnek még álmában
sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
- Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog -
dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a
székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
- Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár
összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem
helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete
útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a
legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy
nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja
úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
- Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet,
mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra
körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen
fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
- Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelte a többi fecske -, nincs a
menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. - És csakugyan, a folyót
szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék
elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni
kezdte kedvesét.
- Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert
szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb
szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy
otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni,
szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz-e velem? - kérdezte végül
a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az
otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a
piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
- Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a
fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
- Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss
levegő is! - És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. -
Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és
aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy
nagy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs
az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az
éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak
puszta önzésből.

Akkor ismét ráhullott egy csepp.
- Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? -
kérdezte. - Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. - És elhatározta, hogy
továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp.
Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak
aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis
fecskét elöntötte a szánalom.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Én vagyok a Boldog Herceg.
- Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid.
- Míg éltem, és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam,
mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be
a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben
én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül,
de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép
volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én
csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg.
És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy
látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem
ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
"Úgy, hát belül nem is arany?" - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb
volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
- Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze,
valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és
én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny
és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő.
Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné
legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon.
A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér.
De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír.
Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a
kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
- Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak
a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek
a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban.
Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld
jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát,
lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
- Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron,
amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai,
akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben
repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról,
hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
- Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
- Köszönöm kicsi fecske - mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából,
és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai
állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal
lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
- Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
- Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -,
golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat.
Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben
méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett.
A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradtságtól elnyomta az álom.
Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé
a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával
legyezgette a kisfiú homlokát.
- Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni!-
És édes álomba merült.

Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
- Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
- Mert jót cselekedtél, azért - mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis
mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
- Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor
áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt az esetről a
helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan
szavakkal, amelyeket senki sem értett.
- Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek.
Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt
a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
- Nicsak, egy előkelő idegen! - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske
nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
- Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. - Nyomban indulok.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
- Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek
a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson
ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a
hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint
elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a
legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze-messze,
a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában.
Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban
hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma,
a szeme nagy és álmodozó.
A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni,
mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt.-
Vigyek neki is egy rubint?
- Sajnos, nincs több rubinom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem.
Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket,
s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte,
és befejezi a darabját.
- Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! - És sírva fakadt.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott
egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem
hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű
zafírt a hervadt ibolyákon.
- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte!
Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte,
hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele,
s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem
még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó.
Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok
feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek
templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok.
Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé
szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál.
A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány.
A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig.
Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője,
se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki,
és nem veri meg az édesapja.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki
a szemedet, mert akkor megvakulsz.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus
kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.
- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő
idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban
álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről,
amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent;
mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket
szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa,
és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy
pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről,
akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem,
de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság,
mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el
nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban
boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét
sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen
bámulták a fekete utcát.
Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában,
hogy meg ne dermessze őket a hideg.
- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.
- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként,
és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg
tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után,
mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük,
játszadozásuk felverte az utcát.
- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának,
úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak,
megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk
skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette
a Herceget, hogy nem akarta elhagyni.
Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem
látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára
rászállhasson a Herceg vállára.
- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -,
túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek.
És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami
eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy,
annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig
egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette
- szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester.
- Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta
a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek.
És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív
nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb
- mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az
én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

A lap tetejére »

Anton Pavlovics Csehov: A pöszmétebokor

Fordította: Szőllősy Klára

Az eget már kora reggel esőfelhők vonták be; csend volt, hűvösség és unalom,
mint ilyen szürke, borús napokon lenni szokott, amikor a felhők a fejünk fölött
lógnak, várjuk az esőt, s az még mindig nem jön. Ivan Ivanics, az állatorvos és
Burkin gimnáziumi tanár már belefáradtak hosszú kóborlásukba és a végtelennek
tetsző rónaságba. Messze előttük Mironoszickoje falu szélmalmai látszottak,
jobbra dombok sora húzódott s tűnt el a falucskán túl, és mind a ketten tudták,
hogy az nem más, mint a folyó partja, amelyet zöldellő rétek, füzesek, úrilakok
szegélyeznek, és ha az ember felkapaszkodik az egyik dombra, onnan ugyancsak
végtelennek tűnő földeket lát, sürgönypóznákat, vonatot, amely távolról kúszó
hernyóhoz hasonlít, sőt, tiszta időben még a város is odalátszik onnan. Most,
ezen a csöndes, borús napon, amikor a természet szelídnek, szinte elgondolkozónak
tetszett, Ivan Ivanics és Burkin meghatott szeretetet éreztek e vidék iránt, és
mind a ketten arra gondoltak, milyen nagy és milyen szép ez az ország.
–A múltkor, amikor az öreg Prokofijnál a fészerben éjszakáztunk – kezdte Burkin – ,
valami históriát ígért nekem.
– Igen, az öcsémről akartam mesélni.
Ivan Ivanics nagyot sóhajtott és pipára gyújtott, hogy megkezdje elbeszélését, de
abban a pillanatban eleredt az eső. Öt perc múlva pedig valósággal zuhogott, és
lehetetlen volt előre látni, mikor ér véget a zápor. Ivan Ivanics és Burkin töprengve
megálltak, kutyáik egészen átáztak, behúzott farokkal álltak gazdájuk mellett,
és alázatosan néztek fel rájuk.

  – Menedéket kell keresnünk valahol – mondta végül Burkin. –Menjünk be Aljohinhoz.
Nincs messze.
– Gyerünk.
Letértek az útról, és átvágtak a tarlón, hol egyenesen, hol kissé jobbra tartva,
amíg ki nem értek egy úthoz. Nemsokára topolyák, egy kert, pirosra festett hombártetők
tűntek fel, folyócska tükre csillant, majd szélesre duzzasztott malomtó tárult a vándorok
szeme elé, rajta vízimalom és fehér fürdőház. Ez volt Szofino, Aljohin lakhelye.
A malom járt, zakatolása túlharsogta az eső zúgását; a töltés remegett. A szekerek előtt
bőrig ázott lovak álldogáltak, lehorgasztott fejjel, az emberek zsákot borítottak
a fejükre eső ellen. Minden nyirkos volt, sáros, barátságtalan, még a víz is hidegnek,
alattomosnak tetszett. Ivan Ivanics meg Burkin egész testét átjárta már a nedvesség,
a piszkosság kellemetlen érzése, lábuk elnehezedett a sártól, és amikor a malomgáton
átkelve, az urasági csűrökhöz közeledtek, mind a ketten hallgattak, mintha neheztelnének
egymásra. Az egyik magtárban szelelőrosta zúgott; az ajtó nyitva állt, és csak
úgy dőlt ki rajta a por. A küszöbön maga Aljohin, egy negyven év körüli, magas, testes
férfi állt, aki hosszú hajával inkább festőhöz vagy professzorhoz, semmint
földbirtokoshoz hasonlított.
Fehér ing volt rajta, amelyen látszott, hogy régóta nem mosták ki, derekán zsinegből
sodrott öv feszült, s nadrágul az alsónadrágja szolgált. Csizmájára sár és szalma ragadt,
orrát, szeme táját ellepte a fekete por. Azonnal megismerte Ivan Ivanicsot és Burkint,
és láthatóan megörült nekik.
– Parancsoljanak a házba, uraim – mondta mosolyogva. – Én is mindjárt megyek.
Tágas, emeletes ház volt az Aljohiné. Ő maga a földszinten lakott két bolthajtásos,
kisablakos szobában, amely valaha az intézők lakásául szolgált; a berendezés
itt a lehető legegyszerűbb volt, rozskenyér, olcsó vodka és lószerszám szaga keveredett.
Az emeleten lévő tisztaszobákban Aljohin ritkán tartózkodott, csak ha vendége érkezett.
Ivan Ivanicsot és Burkint a házban fiatal szobalány fogadta; olyan szép volt, hogy a
két férfi megállt és összenézett.
– El se tudják képzelni, mennyire örülök maguknak, uraim – mondta Aljohin, aki
vendégei után lépett be az előszobába. – Micsoda kellemes meglepetés!
Pelageja – fordult a szobalányhoz – , adjon az uraknak valamit, amibe átöltözhetnek.
Különben én is átöltözködöm. Csakhogy ahhoz előbb meg kellene mosakodnom, azt hiszem,
tavasz óta nem mosdottam. Tudják mit, uraim? Kísérjenek át a fürdőházba,
azalatt itt mindent előkészítenek. A szépséges Pelageja, aki hallatlanul finomnak,
szinte elpuhultnak látszott, már hozta is a szappant meg a törülközőt, és Aljohin
átvonult a vendégeivel a fürdőbe.
– Bizony, rég nem mosdottam – ismételte, miközben levetkőzött. – A fürdőházam,
amint tetszenek látni, egészen rendes, még apám építette, de mosdásra valahogyan
sose futja az időmből.
Leült egy lépcsőfokra, beszappanozta hosszú haját és nyakát, és a víz barna színűre
vált körülötte.
– Hát, ami igaz, az igaz… – mondta végül Ivan Ivanics jelentőségteljesen,
és a házigazda fejére nézett.
– Bizony, rég nem mosdottam… – motyogta Aljohin zavartan, és még egyszer megmosta
a haját, mire a víz olyan sötétkék lett körülötte, akár a tinta.
Ivan Ivanics kiment a fürdőből, nagy zajjal a szabad vízbe vetette magát, és ott úszkált
az esőben, hatalmas karcsapásokkal, mire a víz hullámokat vetett körülötte
és a hullámokon fehér vízililiomok ringatóztak. Beúszott egészen a malomtó
közepére és ott alámerült, egy perc múlva egészen másutt bukkant fel újra, majd
tovább úszott, s mindegyrealábukott, igyekezvén elérni a tó fenekét.
„Jaj, istenem – ismételgette kéjesen. – Jaj, istenem…” Átúszott a malomhoz,
beszélgetett valamiről a parasztokkal, majd visszafordult, és a tó közepén
hanyatt feküdt a vízen, élvezte az arcába hulló esőt. Burkin és Aljohin már
felöltöztek, és hazafelé készülődtek, ő pedig még mindig úszott, és a víz alá merült.
– Jaj, istenem…– mondogatta. – Uram, irgalmazz!
– No, elég volt! – kiáltotta oda neki Burkin.
Visszamentek a házba. Az emeleti nagy szalonban meggyújtották a lámpát, Burkin meg Ivan Ivanics selyem háziköntösben, meleg papucsban üldögéltek a kényelmes karosszékekben, maga Aljohin pedig megmosdva, megfésülködve, vadonatúj kabátban sétált fel és alá a szobában, és szemlátomást élvezte a meleget, a tisztaságot, a száraz ruhát, a könnyű lábbelit. Ivan Ivanics csak akkor fogott hozzá elbeszéléséhez, amikor a szép Pelageja kellemes mosollyal, nesztelenül lépkedve a puha szőnyegen, felszolgálta a teát meg a befőttet; és úgy tetszett, nemcsak Burkin meg Aljohin hallgatják, hanem azok az idős meg fiatal dámák és katonatisztek is, akik szigorúan tekintenek alá aranyozott kereteikből.
– Ketten vagyunk testvérek – kezdte. – Én, Ivan Ivanics, meg az öcsém, Nyikolaj Ivanics,
aki két évvel fiatalabb nálam. Én elmentem tanulni, állatorvos lettem, az öcsém
pedig már tizenkilenc éves korában a pénzügyi kamaránál dolgozott. Édesapánk,
Csimsa-Himalajszkij, kantonista volt, de később, miután tiszti rangot nyert, örökletes
nemességet és egy kis birtokot hagyott ránk. Halála után a birtokot elvitték
adósság fejében, de akármint volt is, gyermekkorunkat falun, teljes szabadságban töltöttük. Akárcsak a parasztgyerekek, éjjel-nappal kinn kószáltunk a földeken, az erdőn, őriztük a lovakat, faháncsot gyűjtöttünk, horgásztunk, miegymás… És tudják, aki csak egyszer életében fogott már durbincsot, vagy látta ősszel a rigókat, amint tiszta, hűvös napokon csapatostól szállnak a falu felett – az már nem városi ember többé, és halála napjáig visszavágyik a falusi szabad életbe. Öcsém is csak senyvedett a pénzügyi kamaránál. Teltek az évek, s ő még mindig ugyanazon a helyen kuksolt, ugyanazokat a papírokat másolta, és mindig ugyanarra gondolt: vissza falura! S ábrándozása lassanként határozott kívánsággá, vággyá érlelődött, hogy vásároljon magának egy csepp kis tanyát, valahol egy folyó vagy egy tó partján. Szelíd, jólelkű ember volt az öcsém, nagyon szerettem őt, de sohasem rokonszenveztem azzal a vágyával, hogy örökre eltemetkezzék valahol a saját birtokán. Azt szokták mondani, hogy az embernek csupán három arsin földre van szüksége. Csakhogy ez a három arsin föld a halottnak kell, és nem az élő embernek. Azt is beszélik manapság, hogy ha az értelmiségünk vonzódik a földhöz és saját birtokra törekszik, az is helyes. De hiszen ezek a kis birtokok nem mások, mint az a bizonyos három arsin föld! Elvonulni a várostól, a küzdelemtől, a mindennapi élet forgatagából, és eltemetkezni valami kis birtokon – ez nem élet, hanem önzés, lustaság, valamiféle szerzetesi élet, de hősiesség nélküli szerzetesség. Az embernek nem három arsin föld kell, és nem birtok, hanem az egész földgolyó, az egész természet, amelynek tágas terén kifejtheti szabad szellemének minden sajátságát és képességét. Nyikolaj öcsém, hivatalában üldögélve, örökké arról ábrándozott, hogy egyszer a saját káposztájából készített scsít ehessen, amelynek kellemes illata betölti az egész udvart, hogy kinn ehessen a zöldellő gyepen, kinn szunyókálhasson a napon, órákig elüldögélhessen a kapu előtt a padon, és elnézhesse a földet meg az erdőt. A mezőgazdasági kézikönyvek, meg a kalendáriumokban olvasható tanácsok jelentették neki az örömöt, szellemi táplálékul szolgáltak; szeretett újságot olvasni, de nem olvasott el belőle egyebet, mint a hirdetéseket, hogy itt meg itt ennyi meg ennyi szántó vagy rét eladó, házzal, folyóparttal, kerttel, vízimalommal, halastóval. És a fejében kerti utak, virágágyak, gyümölcsös, seregélydúc, kárász a tóban, meg ehhez hasonló szamárságok rajzolódtak ki, hiszen tudják, mire gondolok. Ezek a fantáziaképek mindig mások és mások voltak, azoknak a hirdetéseknek a függvényében, amelyek éppen elé kerültek, de valamiért mindegyikben feltétlenül szerepelt a pöszmétebokor. Semmiféle birtokot, semmiféle idilli zugot nem tudott magának elképzelni pöszmétebokor nélkül. A vidéki életnek megvan a maga kényelme – mondogatta. – Képzeld csak el, az ember ül a teraszon, teázik, a tavon úszkálnak a kacsái, kellemes illat mindenfelé, és… és az orra előtt terem a pöszméte.

 Gyakran megrajzolta birtoka tervét, s a különféle terveken mindig egy és ugyanaz szerepelt: a) urasági ház, b) cselédház, c) veteményes, d) pöszmétebokor. Rosszul élt, szinte nyomorgott, alig evett, nem ivott, úgy öltözködött, mint egy koldus, és minden pénzét a bankba tette. Fogához vert minden garast. Rossz volt ránéznem, és néha küldtem neki valamit ünnepekre, de ő az ajándékpénzt is félretette. Hiába, ha valakin ennyire úrrá lesz egy gondolat, nem lehet már kiverni a fejéből. Teltek az évek, az öcsémet másik kormányzóságba helyezték, már negyvenéves is elmúlt, de még mindig olvasta az újsághirdetéseket, és gyűjtögette a pénzét. Azután egyszer csak hallom, hogy megnősült. Házasságában is csak azt tartotta szem előtt, hogy mihamarabb vehessen magának egy kis birtokot, pöszmétebokrokkal. Idős, csúnya özvegyasszonyt vett feleségül, szerelem nélkül, csupán azért, mert volt egy kis pénze. Továbbra is nyomorúságban élt, feleségét is éheztette, pénzét pedig a saját nevére a bankba tette. Az asszony azelőtt egy postamester felesége volt, és hozzászokott a húsos piroghoz meg a gyümölcspálinkához, második férje mellett pedig még fekete kenyérrel sem igen lakhatott jól; betegeskedni kezdett, három évvel azután pedig fogta magát, és visszaadta lelkét teremtőjének. Mondanom sem kell, öcsémnek még az eszét sem járta meg, hogy az asszony halálában ő is hibás lehet. A pénz olyan, mint a vodka: teljesen kiforgatja magából az embert. Nálunk a városban például egyszer haldoklott egy gazdag kereskedő. Halála előtt hozatott magának egy tányér mézet, és a mézzel együtt megette minden pénzét meg a sorsjegyeit, csak azért, hogy a halála után már senkié se lehessen. Egyszer meg az állomáson az eladásra szánt csordát vizsgáltam, amikor egy kupec a mozdony alá került, és a kerekek levágták az egyik lábát. Bevittük a váróterembe, csak úgy ömlött belőle a vér, szörnyű história volt, ő meg folyton azért könyörgött, hogy keressük meg a lábát, és egyre jobban idegeskedett; merthogy a levágott lábán lévő csizmájában húsz rubel volt eldugva, és nehogy elvesszen.
– De ez más lapra tartozik – figyelmeztette Burkin.
– Felesége halála után – folytatta Ivan Ivanics fél percnyi gondolkodás után – ,
az öcsém komolyan hozzálátott, hogy megfelelő birtokot nézzen ki magának. Természetesen az ember akár öt évig is keresgélhet, a végén mégis hibát követ el, és egészen mást vásárol, mint amiről tulajdonképpen álmodott. Nyikolaj öcsém ügynök útján, adósság átruházással vásárolt magának százhúsz gyeszjatyina földet, urasági épülettel, cselédházzal és parkkal, de nem volt rajta se gyümölcsös, se pöszmétebokor, se halastó kacsákkal; csordogált ugyan arra egy folyócska, de a vize csupa kávészínű volt, mert a birtok egyik oldalán téglagyár, a másikon meg egy csontfeldolgozó üzemelt. De az én jó Nyikolajom nem sokat törődött mindezzel; rendelt magának húsz pöszmétebokrot, elültette, és attól fogva földbirtokosként élt. Tavaly elutaztam hozzá látogatóba. Gondoltam, egyszer már elmegyek és megnézem, mit csinál, hogyan él. Leveleiben öcsém így nevezte a birtokát: Csumbaroklova puszta, alias Himalajszkoje. Nem sokkal déli tizenkettő után érkeztem „alias Himalajszkojé”-ba. Rekkenő hőség volt. Mindenféle árkok, sövények, kerítések, fenyőfa-sorok – az ember azt se tudja, merre hajtson be az udvarra, hová állítsa a lovát. Elindultam a ház felé, üdvözlésemre vörös kutya szaladt elő, olyan kövér, mint egy malac. Ugatni szeretett volna, de még ahhoz is lusta volt. Aztán a konyhából előbújt a szakácsné, mezítláb, az is kövér, mint a disznó, azt mondja, az uraság ebéd utáni pihenőjét tartja. Bementem az öcsémhez, aki ült az ágyban, a térdén paplan, megöregedett, meghízott, felpüffedt, arca, orra, szája előrenyúlt – az ember szinte azt várta, egyszer csak beleröfög a paplanba. Megöleltük egymást, és elpityeredtünk az örömtől, meg attól a szomorú gondolattól, hogy valaha fiatalok voltunk, most pedig mind a ketten megőszültünk, maholnap már a sírba fektetnek. Azután az öcsém felöltözött és kivitt, hogy megmutassa a birtokát.
– Hát hogy érzed magad itt? – kérdeztem tőle.
– Hála istennek, nagyon jól.
Az öcsém megváltozott. Már nem volt az a félénk, nyomorult csinovnyik, akinek régen ismertem, valóságos földesúr lett belőle. Beleszokott új helyzetébe, és rájött az ízére; sokat evett, meghízott, fürdőházban mosdott, már perben állt a községgel meg a két szomszédos gyárral, és nagyon megsértődött, ha a parasztok nem „méltóságurazták”. A lelki üdvösségével is szolidan, igazi uraság módjára törődött, jótékonyságot sem amúgy egyszerűen cselekedett, hanem fontoskodva, nagyképűen. De miféle jótékonyság is volt ez? Szódabikarbónával, ricinussal gyógyította a muzsikokat mindenféle nyavalyájukból; a neve napján hálaadó istentiszteletet tartatott a falu közepén, s azután megitatott fél vödör vodkát a parasztokkal; azt képzelte, hogy ez így illik. Hej, ezek a szörnyű vodkák! A kövér földesúr ma a zemsztvo-főnök elé citálja és megbírságolja a parasztokat, mert a földjén legeltették a jószágukat, másnap meg ünnepel, vodkával itatja őket, a parasztok isznak, éljeneznek, és részegen földig hajolnak az uraság előtt. Az élet jobbrafordulása, a jóllakottság, a tétlenség az orosz emberben a legarcátlanabb önhittséget fejleszti ki. Nyikolaj Ivanics, aki valamikor a pénzügyi kamaránál még attól is félt, hogy egyedül a szobájában, csak úgy önmagának különvéleményt formáljon, most minden szavával örök érvényű igazságokat nyilatkoztatott ki, olyan hangon, mint egy miniszter: „A műveltség feltétlenül szükséges, de a nép számára még nem érkezett el az ideje” – „… a testi fenyítés általában helytelen, azonban némely esetben hasznos és pótolhatatlan.”
– Ismerem a népet, és tudok vele bánni – mondogatta. – A parasztjaim szeretnek.
Elég, ha a kisujjammal intek, és mindent megtesznek értem, amit csak kívánok.
És mindezt, gondolják csak el, azzal a bizonyos bölcs, jóságos mosollyal. Hússzor is elmondta: „mi, nemesek” – „én, mint nemesember…” Nyilván már elfelejtette, hogy a nagyapánk még egyszerű paraszt volt, az apánk pedig katona. Még a vezetéknevünket is, a Csimsa-Himalajszkij nevet, amely alapjában véve igazán lehetetlenül hangzik, most már tetszetősnek, előkelőnek és igen kellemes hangzásúnak tartotta. De most nem is róla, hanem inkább magamról akarok mesélni. Be akarok számolni arról, milyen változás ment végbe bennem az alatt a néhány óra alatt, amit az öcsémnél töltöttem. Este, amikor teáztunk, a szakácsné nagy tányér pöszmétét tett az asztalra. Nem boltban vásárolt, hanem saját termésű pöszméte volt, amelyet az idén először szüreteltek az újonnan ültetett bokrokról. Nyikolaj Ivanics elmosolyodott, és egy jó percig némán, könnyes szemmel bámult a pöszmétére – szólni sem tudott megindultságában. Szájába vett egy szemet, aztán annak a gyermeknek diadalmas mosolyával, aki végre megkapta kedvenc játékát, rám nézett és azt mondta:
– Milyen zamatos!
Mohón ette, és mindegyre ismételte:
– Milyen zamatos! Kóstold csak meg!

A pöszméte savanyú volt, mint az ecet, de amint Puskin mondta: „Az olcsó kis tények sötétek, ha szárnyat ád, jobb a csalás…” Egy boldog embert láttam magam előtt, akinek örök álma megvalósult, aki elérte életcélját, megkapta, amit kívánt, s aki meg van elégedve a sorsával, önmagával. Ha azelőtt az emberi boldogságról elmélkedtem, gondolataimba mindig szomorúság vegyült; most, e boldog ember láttára nyomasztó érzés fogott el, amely erősen hasonlított a kétségbeeséshez. Különösen éjszaka rohantak meg rossz gondolataim. Az öcsém hálószobája melletti szobában vetettek nekem ágyat, hallottam, hogy Nyikolaj nem alszik, és minduntalan felkel, a pöszmétés tányérhoz lép, és egy-egy szemet elvesz róla. Istenem, gondoltam, tulajdonképpen milyen sok boldog és elégedett ember él a világon! Micsoda nyomasztó, elfojtó erő ez! Nézzék meg ezt az életet: az erősek tétlenségét és pimaszságát, a gyengék tudatlanságát és elállatiasodását, körös-körül a példátlan szegénységet, a szűkösséget, az elfajzást, a részegességet, a képmutatást, a hazugságot… És mégis: a házakban, az utcán minden csendes, minden nyugodt; városunkban ötvenezer ember lakik, és egy sem akad közöttük, aki felordítana, hangosan fellázadna. Látjuk azokat, akik a piacra járnak bevásárolni, nappal esznek, éjjel alszanak, ostobaságokat fecsegnek, megnősülnek, megöregszenek és ájtatosan cipelik ki a temetőbe a halottaikat; de nem látjuk és nem halljuk azokat, akik szenvednek, és mindaz, ami az életben borzalmas, valahol a színfalak mögött zajlik. Minden csöndes, nyugodt és zavartalan, csupán a néma statisztika tiltakozik: hányan tébolyultak meg, hány vödör vodkát ittak meg egy év alatt, hány gyermek pusztult el elégtelen táplálkozás miatt… És úgy látszik, mintha ennek így kellene lennie a világon; a boldog ember – úgy látszik – csak azért érzi magát jól, mert a boldogtalan némán cipeli a terhét, és a némaság nélkül a boldogság nem volna elképzelhető. Valami általános hipnózis ez. Úgy kellene, hogy minden elégedett, boldog ember ajtaja előtt álljon valaki, kalapáccsal a kezében és szüntelen kopogással emlékeztesse rá, hogy vannak boldogtalanok, s hogy ő is hiába boldog, ez élet előbb vagy utóbb belévágja éles karmát, lesújt rá a baj, a betegség, a szegénység, a veszteség, és akkor senki sem látja és hallja meg a keservét, mint ahogyan most ő sem törődik azokkal, akik bajban vannak. De ilyen kalapácsos figyelmeztető nincsen, a boldog ember éli a maga életét, csak apró-cseprő hétköznapi gondok könnyedén fodrozzák lelkét, mint a szél a nyárfa lombját – és minden a legnagyobb rendben van.
– Aznap éjjel megértettem, hogy én magam is milyen elégedett és boldog voltam
– folytatta Ivan Ivanics, miközben felállt.
– Ebédnél vagy vadászaton én is kioktattam másokat, hogyan kell élni, miben kell hinni, hogyan kell a népet irányítani. Magam is gyakran hangoztattam, hogy a tudás világosság, a műveltség feltétlenül szükséges, de azért az egyszerű embernek egyelőre elég, ha írni-olvasni megtanul. A szabadság a legfőbb jó, mondogattam én is, éppoly nélkülözhetetlen, mint a levegő… de várjunk vele még egy kicsikét. Igen, így beszéltem azelőtt, de most azt kérdem: minek a nevében várjunk? – kérdezte Ivan Ivanics, és haragos pillantást vetett Burkin felé.
– Igenis, kiért, vagy miért várjunk vele, azt kérdem? Milyen meggondolások alapján várjunk? Azt mondják, nem lehet mindent egyszerre, az életben minden eszme csak fokozatosan valósulhat meg, a maga idején. De ki mondja ezt? Hol a bizonyíték, hogy ez így igaz? Az emberek a dolgok természetes rendjére hivatkoznak, a jelenségek törvényszerűségére, de kérdem, hol van a rend és a törvényszerűség abban, ha én, eleven és gondolkodó ember, megállok az árok előtt és várok, amíg magától betemetődik iszappal, holott átugorhatnám vagy hidat verhetnék fölé? És újra kérdem, minek a nevében várjunk? Várjunk, amíg kifogy az életerőnk, miközben élnünk kell, még élni szeretnénk?!
Kora reggel elmentem az öcsémtől, és attól a naptól fogva elviselhetetlen számomra a városi élet. Nyomaszt a csend és a nyugalom, félek felnézni az ablakokra, mert nincs számomra kínosabb látvány egy boldog családnál, amely az asztal körül ül és békésen teázgat. Öreg vagyok már, és alkalmatlan a küzdelemre, már gyűlölni sincs erőm. Csak szenvedek, izgulok, bosszankodom, éjjelente fő a fejem a rám törő gondolatok özönétől, nem tudok aludni… hej, ha még fiatal volnék!…
Ivan Ivanics izgatott léptekkel mérte végig a szobát.
– Ha még fiatal volnék! – ismételte.
Hirtelen Aljohin elé lépett, és felváltva hol az egyik, hol a másik kezét szorongatta.
– Pavel Konsztantyinics! – mondta könyörgő hangon.
– Ne higgadjon le, ne hagyja magát elaltatni! Amíg még fiatal, friss, erős, ne szűnjék meg jót cselekedni. Boldogság nincs, és nem is szabad lennie, s ha az életnek egyáltalán van valami értelme és célja, akkor az nem a mi egyéni boldogságunk, hanem valami annál sokkal nagyobb, fontosabb és komolyabb dolog. Cselekedjék jót!
Mindezt Ivan Ivanics szánalmas, könyörgő mosollyal mondta, mintha a maga számára kérne valami különös kegyet. Aztán mind a hárman hátradőltek a karosszékükben, a szalon három különböző sarkában, és hallgattak. Ivan Ivanics elbeszélése nem elégítette ki sem Burkint, sem Aljohint. Amikor az emberre aranyozott keretből tábornokok és finom dámák néznek le –akik a félhomályban szinte élőknek tűnnek –, határozottan unalmas az efféle történet egy szegény csinovnyikról, aki pöszmétét evett. Ebben a környezetben inkább előkelő emberekről vagy nőkről szerettek volna beszélgetni. S maga a tény, hogy ebben a szalonban üldögéltek, ahol a huzatba bújtatott csillár, a karosszékek, a szőnyegek – minden arról beszélt, hogy itt valamikor azok az emberek járkáltak, üldögéltek, teáztak, akik most a falakról néznek le rájuk, most pedig a szépséges Pelageja suhan ide-oda nesztelenül, ez maga érdekesebbnek tetszett mindenféle elbeszélésnél.
Aljohin nagyon elálmosodott; a gazdasága miatt mindennap korán kelt, hajnali három órakor, és most szinte leragadt a szeme, de félt tőle, hogy elszalaszt valami érdekeset a vendégei elbeszéléséből, ezért nem ment el lefeküdni. Okos volt-e, helyes volt-e, amit Ivan Ivanics éppen elmondott, azt nem is kutatta: vendégei nem kásáról, szénáról, kátrányról beszéltek, hanem olyasmiről, ami nem állt közvetlen kapcsolatban az életével, és Aljohin szívesen hallgatta és kívánta, bárcsak folytatnák.
– No, de ideje aludni – mondta Burkin, és feltápászkodott.
– Engedjék meg, hogy nyugodalmas jó éjszakát kívánjak.
Aljohin elköszönt tőlük, és lement a földszintre, vendégei pedig fenn maradtak az emeleten. Egy tágas szobában helyezték el őket éjszakára, amelyben két öreg, faragott, cirádás faágy állt, a sarokban elefántcsont feszület függött. A széles ágy, a kellemesen hűvös ágyhuzat, amelyet a szép Pelageja húzott fel, finom, friss fehérneműszagot árasztott. Ivan Ivanics szótlanul levetkőzött és lefeküdt.
– Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket! – motyogta, és fejére húzta a paplant.
Pipája az asztalon hevert, és kellemetlen, égett dohánybűzt árasztott, Burkin pedig sokáig nem tudott elaludni, és sehogyan sem értette, honnan ez az átható szag. Az eső egész éjjel kopogott az ablakon.

A lap tetejére »

Cseri Kálmán: Az irgalmas szem

Pasarét, 2000. január 16.

Lekció: Lk 9,10-17

Alapige: Példabeszédek 22,9: ,,Az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek."

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk ma reggel mindenekelőtt a te irgalmasságodat megköszönni. Magasztalunk azért, mert nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem úgy bánsz velünk, ahogy megérdemelnénk.
Alázatosan kérünk, bocsásd meg, hogy mégis sokszor ilyen gőgös hangon teszünk szemrehányást neked: ezt érdemlem én?! Óh, köszönjük, hogy valóban nem azt adod, amit érdemlünk. Bocsásd meg, hogy torz szemüveg van rajtunk, nem látjuk a te jóságodat. Jóságnak véljük a magunk sok tevékenységét, amit pedig szintén átitat a bűn, még akkor is, ha jó szándék van mögötte. Segíts el minket, kérünk, oda, hogy egyre helyesebben ismerjünk meg téged, és a te szemeddel lássuk önmagunkat is.
Köszönjük ezt a csendet. Köszönjük azt a nagy lehetőséget, hogy ma is találkozhatunk veled. Köszönjük, hogy igédben és Szentlelkeddel te közelítesz hozzánk. Olyan messze sodródunk tőled néha egy-két nap alatt is, és olyan mélyre tudunk zuhanni a hitetlenségnek, aggodalmaskodásnak, kételkedésnek, kétségbeesésnek a szakadékaiba. Emelj ki minket innen! Segíts, hogy őszintén meg tudjuk alázni magunkat előtted, és hadd legyünk tisztában azzal, hogy ki előtt állunk itt most mindnyájan.
Segíts, hogy megteljék a szívünk hálával azért a nagy csodáért, hogy ma újra szólni akarsz hozzánk, szavaddal formálni, tisztítani akarod az életünket, és lelkiekben igazán gazdagokká akarsz minket tenni. Egyedül te tudod megadni nekünk mindazt, ami nélkül szűkölködünk. Adj nekünk reménységet, vigasztalást, fizikai és lelki erőt, adj tisztánlátást, helyes döntéseket. Add a te békességedet, Úr Jézus, amit te nem úgy adsz, mint ahogy a világ adja.
Kérünk, mindazzal ajándékozz meg, amire most szerinted szükségünk van. Hadd legyünk olyan gazdagok, akiknek aztán telik továbbadni. Olyan sok mindent joggal vár tőlünk a környezetünk, és oly sokszor derül ki, Atyánk, hogy nincs! Koldusok vagyunk magunk is. Könyörülj rajtunk, és ajándékozz meg gazdagon. Segíts úgy hallgatnunk ma a te igédet, mint amit te magad mondasz nekünk. Őrizz meg attól, ma különösen is, hogy csak hallgatói legyünk. Segíts, hogy azonnal cselekedjük is. Tegyél képesekké minket az engedelmességre a te áldott Szentlelkeddel. Könyörülj meg rajtam is, hogy azt mondjam, amit te üzensz most nekünk. Szentlelked juttassa eszembe, amikre te tanítottál. Engedd, hogy így mehessünk tovább az utunkon, mint a te gazdag, és másokat is gazdagító gyermekeid.
Ámen.

Igehirdetés

Közös tapasztalatunk, hogy egyre többet kell szenvednünk a közöny különféle megnyilvánulásai miatt. Egyre gyakrabban hallunk szomorú történeteket arról, hogyan hagyják teljesen magukra gyermekeiket szülők, hogyan fordulnak szembe kegyetlenül egymással házastársak, akik valamikor szerelmet vallottak egymásnak, hogyan hagyják rideg közönnyel magukra a család öregjeit. Egyáltalán a hétköznapokban is rohamosan nő az egymással szembeni érzéketlenség, sőt olykor tudatos kegyetlenség. Egyre több a cserbenhagyásos baleset is. Mi az oka ennek?
Aki mentegetni akarja magát és a társadalmat, azt mondja: fáradtság. A túlterhelt és agyonhajszolt embernek nem marad energiája észrevenni a másik baját, és mivel mindig siet, nincs ideje foglalkozni vele. Mások azt mondják, hogy éretlenek vagyunk lelkileg, és egyszerűen észre sem vesszük, hogy a másiknak mi a problémája.
Valóban, sokan vannak, akik nem tudnak olvasni a másiknak az arcáról vagy a szeméből. Fogalmuk sincs, hogy mikor mi zajlik le egy embernek a lelkében. Fel sem fogják, hogy ott mellettük valaki most kényes vagy nehéz helyzetben van, és éppen ők sokszor egész kicsi áldozattal is, segíthetnének rajta.
Ez önmagában is nagy baj, hogy sok ilyen lelkileg éretlen felnőtt van, de talán még ennél is nagyobb baj, amikor nem akarjuk észrevenni. Amikor merőn néz kifelé a villamos ablakán az, akinek át lehetne, vagy át kellene adnia a helyét. Amikor elfordítja a fejét az, aki egy pillanat alatt észreveszi, hogy ott most neki kellene segítenie. Ez az utálatos képmutatás, gyáva lustaság, önzés, nagyon sokszor oka a közönynek és az amiatti mulasztásainknak.
Van azonban egy olyan jelenség is, ami miatt az utóbbi időben egyre többen közönyössé válnak, ez pedig az: cserzetté válik a lelkünk. Olyan sok erőszakot, hazugságot, élet elleni kegyetlenséget látnak sokan már gyermekkoruktól kezdve, hogy megszokják a tragédiákat. A televízió, a videók, sok számítógépes játék cserzetté durvítja a lelket már gyermekkortól kezdve.
Ezek a szörnyűségek feltesznek egy torzító szemüveget az emberekre, és lelkiképpen színvakokká válnak. Nem látják pirosnak a vért, nem látják feketének a gyilkos kezet. Egyáltalán nem látják azt, ami történik, csak valami színjátékot szemlélnek. Aztán a való élet tragédiái is játéknak tűnnek a számukra, aminek ők csak nézői, és nem kell, hogy segítő résztvevőivé váljanak. Különös, ha aztán velük történik valami hasonló, akkor meg mértéktelenül fel vannak háborodva, és nem értik, hogy ez hogyan eshetett meg.
Van tehát egy ilyen jelenség, hogy a bajba jutottnak nézőivé válunk, és nem segítőivé. Ebből következik, vagy ezzel rokon az is, amikor sokszor a gyilkosnak drukkol a néző, és nem az áldozatnak. Ez aztán oda vezet, hogy már nem rendíti meg a szívünket semmi, már nem tud meghatódni, elérzékenyülni az ember semmin, már nem ismeri, hogy összeszorul a szívem valaminek a láttán, mert kőszívű emberekké váltunk.
Az élet pedig végzetesen intézményesedett körülöttünk, ami egyebek között azt is jelenti, hogy bármi baj történik, majd elintézik a mentők, a rendőrség, az illetékesek, mindenesetre mások. Elvégre ezért fizetjük az adót, nem? — ez a jelszó, és a személyes felelősség alól felmenti sok ilyen ember magát még akkor is, ha miatta és mellette a házastársa szenved, a gyermekei mennek tönkre, és az öreg szülei pusztulnak bele. Nem is látja sokszor, hogy ennek ő lenne az oka. Egyáltalán nem lát, csak magát érzékeli. Nincs irgalmas szeme.
Itt a fasorban történt meg egyszer, hogy egy idős néni elesett. Sáros, csúszós volt az út. A kis szatyorkájából szétgurult az a néhány alma. Utána ment egy anyuka a kisfiával. A kisfiú tágra nyílt szemekkel szemlélte az eseményeket. Azt mondja az anyukának: nézd, milyen érdekes, fel akar kelni a néni. Azt mondja az anyuka: gyere onnan gyorsan, még sáros lesz a ruhád. A gyerek nem értette, mitől lenne sáros a ruhája, végig is nézett magán, de szót fogadott és mentek tovább.
Még a gondolatát is elhessegeti az anya, hogy netalán eszébe jut a kicsinek, hogy segít, és az a fontos, hogy ne legyen sáros a ruhája. Az nem számít, hogy valaki elterült a sárban.
Lerobbant valakinek az autója. Egy ideig küszködött vele, aztán segélykérően ott állt mellette. Néha bátortalanul még intett is, hátha megállna valaki. Jött egy ugyanolyan márkájú autós. Észrevette már messziről, hogy a kollega áll, és elkezdett gondolkozni. Megálljon, ne álljon, segítsen, ne segítsen? De vezetés közben túl sokáig nem lehet spekulálni. Végül is úgy döntött, nem áll meg. Kikerülte, mentek tovább.
Azt mondja a felesége: apa, ez a gyerek matektanára volt, meg kellett volna állni. És akkor sajnálta, hogy nem állt meg, mert milyen jól jött volna ez a következő dolgozatírásnál.
Figyeljük, nem azért akar segíteni, mert segítségre szorul a másik, hanem akkor segít, ha megéri. Egyfajta zsarolás lett volna ebből.
Az előbbi történet szép folytatása az volt, hogy a gyerekes anyuka után jött egy négygyerekes család ott a járdán. S mielőtt még mi a néninek segíthettünk volna, a két nagyobb gyerek, mondás nélkül kezdte összeszedni a szétgurult almákat. A legnagyobb a sártól le is mosta a vizes fűben az almát. Az apuka a karján ülő kicsikét letette, felemelte a nénit, rendbe tették a ruháját. Megkérdezte, hol fáj, hol ütötte meg, nem tört-e el valami, és szépen elkezdték kísérni. Valószínű, hazakísérték.
Erről beszél alapigénk. Irgalmas szem. Különös jelzős szerkezet ez. Olyanról szoktunk hallani, hogy valakinek sóvár szeme, parázna szeme, irigy szeme van, de mi az, hogy irgalmas szem? Az, amiről itt olvastunk. Az irgalmas szemű ember észre veszi a másikat, meglátja a másik szükségét, pl. itt azt, hogy éhes, és azonnal ad neki a kenyeréből. Ez az irgalmas szem. A látvánnyal kezdődik, de jellemző, hogy lát, és azt látja meg, ahol szükség van segítségre. A látvány megmozdítja a szívét, mert neki nem kőszíve van, hanem mozdítható, érzékeny szíve, a szíve meg mozdítja azonnal a kezét. Megteszi azt, amit kell, és ezzel be is van fejezve. Nem vár érte ellenszolgáltatást, nem vár elismerést és dicséretet sem. Az irgalmas szemű emberek azonnal el szoktak tűnni, mihelyt megtették azt, amit ott meg kellett tenniük. És miért éppen ő ad a kenyeréből? Mert ő vette észre, hogy a másiknak nincs, neki meg van. Ilyen egyszerű!
Nem rokona, nem fizet érte, nem éri meg neki, de ilyen ostobaságok eszébe sem jutnak annak, akinek Isten irgalmas szemet ad. Ide egyszerűsödik a dolog: meglátom a másik baját, segítek, ha tudok, és megyek tovább a dolgomra. A Szentírásban sok szép példa van erre.
Az irgalmasságnak mindig az a rugója, hogy szüksége van rá valakinek, s ennyi neki elég. Az irgalmas samaritánusról mondott örök szép jézusi példázat pontosan erről beszél.

Nem mérlegeli, hogy ellenséges néphez tartozik, meg nem kerülök-e én is bajba, miközben segítek. Én leszek a következő, akit félig agyonvernek, hogyha ott leguggolok. Menjünk innen minél gyorsabban! Egyet lát: itt valaki nagy bajban van. Rajtam kívül nincs itt senki, aki segíthetne. Akkor álljak meg, kerül, amibe kerül, — nem véletlenül említi Jézus, hogy olajat és bort töltött a sebeibe. A legdrágább dolgokat használja ott fel. De semmi nem számít, csak az, hogy segítsünk azon, aki segítségre szorul.
Aztán mivel őt nem hagyhatta ott, még elviszi a vendégfogadóba. Még pénzt is ad a fogadósnak, pedig se rokona, se ismerőse az, akin segíteni akar, s utána szépen elmegy. De még hosszabb távon is gondoskodik. Azt mondja: ne sajnáld tőle, azon ne múljon, hogy ez a pénz kevés lesz, visszafelé megadom neked. Csodálatos, hogy Jézus ezt a képet elénk rajzolja. Ilyen az irgalmas lelkület. Azt olvassuk itt, hogy az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.
Miért van kevés irgalmas szemű ember? Valószínűleg azért, mert kevesen kapnak irgalmasságot. Aki egyszer megtapasztalja, mit jelent egyedül ott állni egy nagy baj kellős közepén, amikor egyszer csak mellé lép valaki, megoldja a problémát, és mosolyogva távozik, annak az embernek könnyebb lesz irgalmasnak lennie. Hát még, aki az Isten irgalmasságát tapasztalja meg! Aki átéli, mit jelent egy egész elrontott élet minden bűnére bocsánatot kapni Istentől, a teljes lelki tehetetlenségből mit jelent kiemelkedni úgy, hogy egy hatalmas kéz az ember hóna alá nyúl, és közben lelket is önt belé, sőt az Ő Szentlelkét önti belé, és talpra állítja, célt ad neki, és kíséri. Aztán megtanítja önállóan járni, de előtte megy és vezeti. Az ilyen embernek sokkal könnyebb lesz irgalmasnak lennie.
Tulajdonképpen nem is az ilyen ember lesz irgalmas, hanem ez az Istentől kapott mérhetetlen mennyiségű és minőségű irgalom egyszerűen átárad rajta. Megtanul úgy nézni másokra, ahogyan őreá nézett a mindenható, irgalmas Isten. És telik neki. Bőven lesz irgalom a szívében, és könnyű lesz továbbadnia.
Jézus Krisztust pontosan ez jellemezte és jellemzi ma is. Csak két ismert jelenetre hadd emlékeztessem a testvéreket. Egyszer szintén egész nap dolgozott, tanított, gyógyított, démonokkal harcolt, még este is fáradtan, és ahogy nem szűnt meg hozzá seregleni a nép, hozták a betegeiket, ezt olvassuk: „Amikor látta ezt a nagy sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mt 9.)
Már igazán magával törődhetne. Elfáradt. Enni sem volt idejük, és jönnek, nem szűnik meg a nyomorúság áradata, Ő azonban nem szűnik meg segíteni, sőt egyre jobban összeszorul a szíve — ez a kifejezés van itt —, megmozdulnak a belső részei (betű szerint lefordítva az irgalmas szót a Bibliában), mert nemcsak azt a nyomorúságot látja, ami ott van a szeme előtt, hanem látja ezeknek az embereknek a végzetes elesettségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét. Azt az erőtlenséget és jövő nélküliséget, ahova az ember Isten nélkül került, összeszorul a szíve, és annál inkább megerősödik küldetésében, hogy ezen az emberiségen segíteni kell: kerül, amibe kerül, még ha az Ő tiszta, bűn nélküli életébe kerül is, és iszonyatos lelki és fizikai szenvedések árát kell is fizetni. Semmi ár nem nagy azért, hogy ezen az elesett emberiségen segíthessen. Ez az irgalmasság.
Vagy egy másik esetben. Olyan jellemző, mert egymás mellett van az emberi és jézusi. Egész nap tanítja a sokaságot étlen, szomjan. Estefelé már nagyon megéheznek és jönnek a jószívű tanítványok egy egészen irgalmasnak látszó ötlettel, hogy: küldd el az embereket, hogy vegyenek maguknak kenyeret. Hol? A pusztában voltak. És mikor? Este van. Miből? Jézus azt mondja: nem, adjatok nekik ti enni. Ezen meglepődnek, és meg is ijednek. Az egyikük azonnal elkezd számolni, hogy hányan is vannak, mennyi kenyér kellene, mennyibe kerülne. Hát annak a töredéke sincs itt nálunk! És akkor szaporítja meg Jézus azt a néhány kenyeret és halat, és sok ezer embert jól tart belőle.
Ez a jézusi szemlélet: ti vettétek észre mások nyomorúságát, akkor ti segítsetek rajta! Na de nem tudunk! Az ember erre képtelen és tehetetlen, ezért hárít: küldd el őket, hogy vegyenek. Jézus pedig képes, és ezért vállal. Figyeljük meg, milyen sokszor hárítunk, ha valami segítésről vagy feladatról lenne szó, gyorsan keresünk valami magyarázatot, hogy miért nem fogjuk ezt most megtenni, vagy miért nem a mi dolgunk ez. Jézus pedig csendesen vállal, még azt is, amit nem kérnek tőle. Ezek az emberek nem mondták: adjál vacsorát. Azt is adja, amit nem kérnek. Miért? Mert szükségük van rá, és ez elég ahhoz, hogy az irgalmasság megmozduljon.
Az ember hárít, Jézus vállal. Az ember próbálja lerázni magáról az irgalmasság cselekedeteit, Jézus pedig magára veszi. Magára vállalja, még azt is, ami nem lenne a kötelessége, amit nem is várnak tőle, amire nem is gondolt senki, de amire szükségünk van. Ilyen a mi Urunk, és így adott Ő példát az igazi irgalmasságra is. Ez csalt az Ő szemébe könnyeket virágvasárnap, amikor azok miatt sírt, akik Őt elvetették, megvetették, és a halálát készítették elő. Mert az irgalmasság mindenkire árad, még a rosszakaróra és az ellenségre is.
Jézus Krisztus ma is ilyen. Akik Őt ismerjük, elmondhatjuk: ebből élünk. Akinek van irgalmas szeme, abban ez a Jézus Krisztus él. És minél inkább megerősödik és kibontakozik egy újjászületett emberben Jézus természete, annál inkább nyitva lesz a szeme mások bajának a meglátására. Annál készebb arra, hogy segítsen vagy közbenjárjon, ha ő nem tud segíteni, és szerezzen segítséget.
Olyan sok szép példát látunk erre a csendesheteinken, amikor valakinek kinyílik a szeme, és nemcsak a megváltó Krisztust látja meg és hívja be hittel az életébe, hanem abban a pillanatban kezdi észrevenni a segítségre szoruló embertársait is. Ott mindjárt lesz szeme észrevenni egy másik szomorú arcút, lesz szeme észrevenni az el nem végzett feladatokat, örömmel végzi a hálátlan feladatokat is. Belül történt valami változás. Jézus irgalma beáradt a szívébe, és a bűnbocsánatot nyert ember irgalmas lesz másokhoz. És ezt nem „csinálja”, ez nem program, amit teljesíteni akar, ez a természete lesz, és egyre inkább a természetévé válik.
Nyilvánvalóan nem tudunk a világ minden nyomorúságán segíteni, de akikért Isten felelősekké tett, legalább ott kérjünk tőle irgalmas szemet azok iránt, akikkel egy fedél alatt élünk, akikkel nap mint nap találkozunk. Kérjük el az irgalmas szemet a családunk tagjai iránt, akárhogyan viszonyultak is eddig hozzánk. A közvetlen munkatársak iránt, a házban lakók iránt. Adjon Isten nekünk irgalmas szemet egy-egy váratlan alkalmi találkozásnál, vagy egy-egy hír hallatán. Kérdezzük Őt: Uram, az én dolgom az, hogy itt tegyek valamit? Az én dolgom, hogy keressek segítséget, vagy hagyjam ezt másra, nem kell fontoskodnom? Az irgalmasság nem fontoskodás, az irgalmasság meggyőződéses, csendes és áldozatos szolgálat.
Az áldásról is beszél itt az ige. „Az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.” — Ez a jutalma. Jutalma az áldás. Mi az áldás? Valami olyan érték, amit Isten a mi munkánk nélkül ad. Áldás az, amikor az eredményeink nemcsak az erőfeszítéseinktől függnek. Végzem a munkámat, végzek erőfeszítést, és annak meglesz valamilyen eredménye. De végső soron annál sokkal többem lesz. Miért? „Mert szerelmesének álmában ád eleget.” — Ez az áldás.
Azért nem hagyom abba a munkát, mert azt nekem végeznem kell, de Isten is végzi a maga ajándékozó munkáját, és néha meglepetés-csomagokat tesz le az út szélére, rajta az én nevem. Nem érdemeltem, nem tettem érte semmit, de meggazdagít. Érezteti velem az Ő gazdagságát és gyengéd szeretetét. Aztán figyeli, mit csinálok vele. Ráülök-e és elrejtem, vagy pedig egy részét továbbadom másoknak. Minél többet adunk tovább, annál több utánpótlást kapunk. Így lesz egyre gazdagabb az irgalmas szemű ember. Így árad át egyre nagyobb keresztmetszeten az életén az isteni áldás, így lesz áldássá mások számára is. Ábrahámnak mondta ezt először az Úr: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” És az irgalmasság tekintetében is ezt akarja velünk. Az irgalmatlan embernek pedig rettenetes sorsa és jövője lesz. Sokszor már itt is, egyre sivárabb, szegényesebb lesz a lelki élete, és az örökkévalóságban is.
Nem igen szoktam itt felolvasni hosszabb írásokat, legfeljebb rövid idézeteket, de hadd olvassam el most Gyökössy Bandi bácsinak egy kis novelláját, amelyik erről szól, és aminek a mondanivalóját, ha komolyan vesszük, akkor lehet, hogy még a gyülekezetünk képe is megváltozik a jövőben. Az irgalmasságról szól.
„Fél év is elmúlt a temetés után, amíg Dani rá tudta szánni magát, hogy édesanyja holmiját rendezgesse és ruháit szétosztogassa a nőrokonok között. Meghatva matatott anyja éjjeliszekrény-fiókjának jól ismert személyes tárgyai között. A Donnál elesett apja katonaképe is előkerült, s az ő diákigazolványába készült gyorsfotó is. Akkor még nem volt kövér, csak pufók. Később nőtt meg — valami hormonzavar miatt — széltében-hosszában akkorára, hogy mindenki Daginak szólítja azóta is. Egyetlen lány nevezte Dagikának, de amikor megkérte a kezét, az gyorsan férjhez ment máshoz. Csak édesanyjának maradt Danikám.
A fiókból egy, a Reformátusok Lapjából kivágott „Istentiszteleti rend” is előkerült. Néhány templom címe s az istentiszteletek kezdési ideje alá volt húzva benne. Emlékezett, ezekbe a templomokba járt édesanyja, aszerint, hogyan volt érkezése korábban vagy későbben elindulni, mert mindig előre megfőzte kettőjük ebédjét.
Szombat lévén, úgy határozott, hogy másnap elzarándokol az egyik templomba, ahol korábban kezdődik az istentisztelet, és bibliás édesanyja emlékére nagyobb összeget tesz a perselybe. Ő maga nem volt templomos ember.
Autóbuszra szállt, ahol két hely is akadt volna, de csak belül, az ablak mellett. Hogy odaférhessen, át kellett volna a külső ülésen terpeszkedőn lépnie. Ismerve saját térfogatát, erről inkább lemondott, pedig túlsúlya miatt szüntelen fájt a gerince, nem tudott sokáig állni.
Milyen önző! — gondolta a farmernadrágos ifjoncról, aki fölött kérően, szinte könyörögve tornyosult, hátha beljebb csúszik, de az oda se nézett. Így jutott el sajgó derékkal a templomig; amikor belépett, már jócskán tele volt, hátul néhányan álltak is. Dereka egyre jobban fájt, érezte, hogy nem tudja végigállni az istentiszteletet, ezért beljebb ment és úgy nézelődött. Észrevette, hogy jó néhány sorban van még hely, csak nem a szélső üléseken, ugyanúgy, mint az autóbuszon. Míg hely után kutatott, a lelkész felment a szószékre, s a gyülekezet felállva énekelni kezdett. Ezt a lehetőséget használta fel, hogy megálljon egy házaspárnak látszó férfi és nő mellett, azt remélve, hogy azok két hellyel arrébb mennek, és akkor majd ő is leülhet. Futólag valóban ránéztek, majd valamelyest hátrább húzódtak, hogy őelőttük átcsúszva leülhessen a harmadik, üres ülőhelyre. Dani tudta, ha megtenné, elsodorná őket. Néhány pillanatig mellettük topogott, szinte segélykérően nézve rájuk és az üres helyre, de azok áhítatosan maguk elé meredtek, majd leülve belekezdtek a főénekbe.
Dani előbbre ment, s még néhányszor próbálkozott, ahol a második, a harmadik vagy a negyedik hely volt üres. Amikor e sorok végén kérdően megállt, a legszélén ülők behúzták a lábukat, némelyik félig fel is állt, hogy Dani beszuszakolhassa magát, de senki sem ült beljebb. Az arcokon — a szent igére készülve — várakozó áhítat tükröződött.
Már a bibliaolvasás is elhangzott, s ő már a másik oldalon jött visszafelé, de a szélső ülések birtokosai úgy belemerültek az igehirdetés első mondataiba, hogy észre sem vették őt. Egyre zavartabban téblábolt, hogy leülhessen. Már csak a sorok közepén volt néhány hely. Végül kiért újra az előcsarnokba. Az egyik oszlopnak dőlve hallgatta egy ideig az önátadásról, önzetlenségről, samaritánusi irgalmasságról szóló prédikációt, de sajgó gerince nem bírta tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy az édesanyja másik templomában egy órával később kezdődik az istentisztelet. Kilépett a templomból, és egy éppen beforduló taxit leintve — amoda vitette magát. De ez a templom is igencsak tele volt már, és kezdődött minden elölről.
Hiába álldogált fél percig, egy percig, könyörgően nézve a szélen ülőkre, azok nem adták át a nagytermetű férfinek szélső ülőhelyüket. Már-már feltűnést keltett próbálkozásaival. Mintha néhány másodpercre a lelkész is abbahagyta volna a prédikációt, ezért aztán zavartan kisomfordált a templomból.
Odakint hirtelen magányosságot érzett és éhséget. A Metró felé ballagtában egy önkiszolgáló bisztróból kellemes ételszag párolgott ki az ajtón. Belépett. Vette a tálcát, kiválasztotta a megkívánt ételt, kifizette és helyet keresett. Mindenütt ült már valaki. Az egyik sarokasztalnál söröskancsójába fogódzkodó, csapzott hajú férfi könyökölt. Meredten nézett a poharába. Ám amikor Dani megállt mellette, révetegen végignézte, felmérte a helyzetet: gyorsan behúzódott a falig, és ezt mondta.

— Ülj ide, komám, csak elférünk valahogy! Dani lezökkent, kezébe vette kanalát. A sarokba préselődött ember leszívta söréről a habot és odaszólt Daninak:
— Jó étvágyat, testvér! Csuda jó a babgulyásuk!
Dani belekóstolt. Csakugyan jó volt, mégsem tudta lenyelni. Percekig fújta, mintha hűtené, pedig csak a torkát szorongatta valami, és arra gondolt, hogy legalább ebbe a bisztróba minden vasárnap betér, úgysem várja őt sehol senki, és legközelebb talán már enni is tud majd.”
Nem lehetne megtenni, hogy esetleg inkább itt érezze magát valaki jól? Itt találkozzék olyan irgalmas lelkülettel, hogy inkább odébbülök, csak a másiknak is legyen hely? Inkább odatartom a könyvet, még ha én nem látom is, csak ő örüljön neki. Rámosolygok akkor is, ha esetleg sírni lenne kedvem. Egyáltalán irgalmas szemmel észre vesszük egymást? Embernek, testvérnek tekintjük egymást? Lesz egy emberi, testvéri szavunk egymáshoz, s valami kicsit tudunk adni? Egy kicsi helyet ebben a hideg nagyvilágban, valakinek, jézusi lelkülettel.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, megvalljuk, hogy rólunk szól ez az írás, és nekünk szól a te igéd. Megvalljuk, hogy talán mi is voltunk már úgy, hogy azt éreztük: nincs számunkra igazán hely. Velünk is megesett már az, hogy miattunk nem talált helyet valaki más. Tele van a szívünk, a fejünk gondokkal, tennivalókkal, zűrzavarral, és nem fér bele már senkinek a baja. Sokszor még azoké sem, akik miattunk kerültek bajba. Légy irgalmas nekünk ebben a nagy összevisszaságban! Szentlelked teremtsen rendet a fejünkben, a szívünkben, az otthonunkban, az életünkben.
Dicsőítünk téged azért, mert irgalommal szánva minket, nagy jóságod ránk tekintett, és ördögcsalta irgalmatlan szívünket megváltoztatni eljöttél a mennyből. Köszönjük, hogy neked nem volt kérdés: mibe kerül. Köszönjük, hogy a te bűn nélküli, isteni életedet áldoztad azért, hogy ne gyötörjük egymást irgalmatlanul, és ne szenvedjünk mások irgalmatlansága miatt, hanem naponta fürödhessünk a te irgalmad bőséges melegében, és átáradjon rajtunk is ez az irgalmasság.
Vidd végbe ezt a csodát mindannyiunk életében! Oly nagyon rászorulunk a te irgalmadra. Mindnyájan bajban vagyunk, és egyikünk sem tud fizetni neked a segítségért. De a te segítséged nélkül mindnyájan elpusztulunk. Köszönjük, hogy kész a segítség, és te ingyen, ajándékként kínálod. Segíts, hogy hittel megragadjuk, hogy éljünk mindazzal a jóval, amit kínálsz, amit megszereztél, és boldogan sáfárkodjunk vele a jóval, hogy eljusson ez rajtunk keresztül másokhoz is.
Add nekünk gazdagon a te áldásodat, és tégy minket áldássá mások számára is. Akár egyedül élünk, akár békés vagy békétlen családban, hadd áradjon rajtunk keresztül a te irgalmasságod mától kezdve sokkal gazdagabban. Engedd, hogy itt a gyülekezetben is ez jellemezzen mindnyájunkat. Ez a szeretetteljes, másokat elfogadó, szolgálni kész, ajándékozni kész irgalmasság.
Könyörgünk most azokért, akik éppen ezt nélkülözik. Könyörgünk azokért, ahol gyűlölködés, kegyetlenkedés van, ahol már nem is számít bűnnek emberi életek kioltása, ahol úgy gyötrik egymást egymáshoz közel élők is, hogy már lelkiismeret-furdalásuk sincs miatta. Kérünk téged, hogy ebbe az irgalmatlan világba áradjon bele még gazdagabban a te irgalmasságod, és segíts minket is ennek a szolgálatába állni.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk személyes gondjainkat a legkisebbektől a legnagyobbakig, abban a bizonyosságban, hogy neked gondod van reánk.

Ámen.

Forrás: www.refpasaret.hu

A lap tetejére »